A második világháború küszöbén Nagy-Britannia lakói hátborzongató üzenetet kaptak: egy kormányzati bizottság – a háborús évek várható nélkülözései és az élelmiszerhiány miatt – arra kérte az állattartókat, hogy küldjék vidékre házi kedvenceiket. Ha erre nem volt lehetőség, akkor – a bizottság javaslata szerint – „a leghelyesebb lenne elpusztítani őket”.
1939 szeptemberének első napjaiban a londoni állatklinikák előtt hosszú sorok kígyóztak. Gazdák ezrei érkeztek macskával, kutyával, nyúllal, madárral – nem betegség miatt, hanem hogy végső búcsút vegyenek tőlük. Ezek az emberek úgy érezték, kötelességük megóvni állataikat a háború borzalmaitól és az elkerülhetetlen éhínségtől – még ha ez azzal is járt, hogy el kellett őket altatniuk.
A National Air Raid Precautions Animals Committee (röviden NARPAC – magyarul: Nemzeti Légi Támadások Állatvédelmi Bizottsága) szerint ekkoriban körülbelül hat-hétmillió kutya és macska, 56 millió baromfi, valamint több mint 37 millió haszonállat élt az országban – tehát kétszer annyi állat, mint ember. A bizottság által kiadott tanácsadó füzet felszólította a lakosságot: ha nem tudják biztosítani kedvencük megfelelő ellátását, inkább szabaduljanak meg tőlük.
Amikor szeptember 3-án Neville Chamberlain bejelentette, hogy Nagy-Britannia hadba lép, emberek tömegei vonultak állatorvoshoz, hogy „felelősen” cselekedjenek. Az állatorvosok túlórában dolgoztak, a Nemzeti Kutyavédelmi Liga elfogyott a kloroformból. Az Animal World magazin így írt az eseményekről: „az állatok elpusztítása éjjel-nappal zajlott”.
Egyetlen hét alatt több százezer – egyes források szerint 750 ezer, más becslések alapján 400 ezer – egészséges kisállatot altattak el. Olyan házikedvenceket, akiket nem betegség, hanem pusztán a háborútól való félelem miatt ítéltek halálra. Az állatorvosok és állatvédő szervezetek egyöntetűen ellenezték a tömeges eutanáziát, és mélyen aggasztónak találták, hogy sokan ilyen gyorsan lemondtak kedvenceikről.
Az egyik legrégebbi brit állatmenhely, az 1860-ban alapított Battersea Dogs and Cats Home is felszólalt a döntés ellen. Akkori igazgatója, Edward Healey-Tutt kétségbeesett levelekben próbálta lebeszélni az embereket az elhamarkodott lépésről. De a félelem erősebbnek bizonyult.
A sajtóban idővel megjelentek az első gyászos megemlékezések. Egy kutyás magazinban például ezt olvashatták az olvasók: „Boldog emlékezés Lolára, édes, hűséges barátunkra, aki 1939. szeptember 4-én szenderült örök álomra, hogy megmeneküljön a háború borzalmaitól. Rövid, de boldog élet – 2 év, 12 hét. Bocsáss meg nekünk kispajtás.”
A gyászos tömegjelenetek között néhányan megpróbáltak segíteni. Nina Douglas-Hamilton, Hamilton hercegnője – elkötelezett állatbarátként – Skóciából Londonba utazott, és saját költségén egy hatalmas menhelyet hozott létre a fernei repülőtér mellett. A Battersea Dogs and Cats Home – amely akkor mindössze négy fővel működött – a háború alatt összesen 145 ezer kutyát és macskát látott el.
A történet egyik legszomorúbb tanulsága, hogy a legtöbb házikedvenc elpusztítása valószínűleg teljesen felesleges volt. A háború ugyan valóban nehéz éveket hozott, de sok állat túlélhette volna, ha esélyt kap.
