A hűség, amit nem lehet tanítani

Volt egyszer egy öreg néni a faluszélen. Mindenki csak Marika néninek hívta, de egyvalaki máshogy szólította – nem szóval, hanem farokcsóválással, minden reggel, minden este. Ő volt Bodri, a kutyája.

Tizenhárom év. Ennyi idő alatt az emberek jönnek-mennek, barátok eltűnnek, rokonok elköltöznek. De Bodri ott maradt. Ott feküdt a küszöbön, ha esett, ha fújt, ha Marika néni csak a kertbe ment, ő már a lábánál volt.

Az utolsó évben már alig járt a lába. A nénié sem, de ez őket nem zavarta. Ültek együtt a padon, néha nem is beszéltek – de nem is kellett. Az a csend is tele volt szeretettel.

És amikor eljött az utolsó nap… Marika néni előbb ment el. Bodri pedig nem mozdult a fotel mellől. Még napokkal később is ott feküdt, mintha csak azt várná, hogy gazdája egyszer még visszajön, megsimogatja a fejét, és azt mondja: „Na, menjünk, Bodrikám!”

Mert egy kutya nem kérdez. Nem haragszik. Nem felejt. Csak hű marad – akkor is, ha már senki más nem.