Az asztal, ami már csak képzeletben van megterítve

A temető egyik sarkában, ahol a fák árnyékot vetnek a sírokra, minden vasárnap délelőtt megjelenik egy kutya. Közepes termetű, fekete-fehér bundájú, őszülő pofával. Az emberek, akik rendszeresen kijárnak, már ismerik. A gyerekek el is nevezték: Szalvéta.

Mert minden alkalommal, mikor leül a fűbe egy adott sírkő mellé, a szájában egy gondosan hajtogatott papírszalvéta van. Leteszi maga elé, megigazítja az orrával, és aztán csak nézi a sír feliratát. Csendben.

Az egyik család, akik minden vasárnap kijönnek, figyelni kezdték. A kutya mindig ugyanabban az időben jött. Mindig ugyanazt tette.

Aztán egy nap, mikor épp locsolták a virágokat, egy idős nő megállt mellettük, és azt mondta:

– A kutya a gazdájával dolgozott egy kisvendéglőben. Az asztalokat ő terítette meg. Minden nap, mikor kész volt az ebéd, egy szalvétát gurított le a konyhából a kutyának. A kutya elkapta, visszahozta. Játék volt, csak nekik.

A vendéglő bezárt, mikor a férfi meghalt. A kutya valószínűleg akkor került utcára, de minden vasárnap visszajár. Valaki egyszer látta, ahogy egy teraszról ellop egy papírszalvétát – de nem rágta szét, nem játszott vele. Csak vitte.

Most minden vasárnap megjelenik. Leül. Leteszi a szalvétát. Vár.

Van, hogy elalszik mellette. Van, hogy csak bámulja. Egyszer egy kislány odament, és megsimogatta. A kutya nem mozdult. Csak ránézett. A kislány azt mondta az apjának:

– Ő még mindig játszani akar vele.

A sírkő név nélküli. Csak egy monogram és egy dátum. De a kutya tudja, ki fekszik ott.

Az emberek már visznek neki szalvétát. Néha mintásat. Néha sima fehéret. A kutya elfogadja, de csak akkor, ha maga viheti le.

Mert őrzi. Egy kapcsolat jelképét. Egy játékot, ami több volt, mint móka.

Egy rituálé. Egy nyelv, amit csak ketten értettek.

És amit most már csak egyvalaki beszél. De minden vasárnap, csendben, elmondja.