Morgásból ölelés – Egy különös barátság születése

A Szilasliget utcában mindenki tudta, hogy ha valaki kézbesítési körzetbe kerül, a 12-es háznál jobb, ha tartja a távolságot. Ott lakott ugyanis Guba – egy hatalmas németjuhász, aki minden postást legalább egy morgással vagy ugatással tisztelt meg. A helyiek csak félig viccesen jegyezték meg: „Aki túléli Gubát, az megérdemli a fizetését.”

Aztán jött Laci.

Laci már nem volt fiatal postás, de lelkes. Ősz hajjal, örökké mosolygós arccal biciklizett minden nap végig a körzeten, és az volt a mániája, hogy minden házi kedvenccel jóban akart lenni. „Nem lehet, hogy valaki egy életen át csak morogjon!” – mondogatta.

Amikor először hozta a leveleket a 12-eshez, Guba már a kerítésnél állt. Vicsorgott, ugatott, hátán felállt a szőr. Laci azonban nem ugrott hátra, nem dobta el a leveleket, csak lehajolt, és letett egy pici sajtdarabot a kerítés tövébe.

Másnap is.

És harmadnap is.

Hetek teltek el így. Guba még mindig ugatott, de már nem olyan dühösen. A sajt mindig elfogyott.

Egy hónap múlva Laci már kicsit hosszabban időzött. „Szia, nagyfiú! Hogy telt az éjszaka?” – beszélt a kutyához, mintha egy régi baráttal csevegne. Guba nem válaszolt, de az ugatásból már csak egy-két rekedt vakkantás maradt.

Aztán megtörtént a csoda.

Egy szokatlanul esős délután Guba nem ugatott. Csak ott állt a kapunál, nézett Lacira, és leült. Mikor Laci elindult tovább, a kutya csendben követte a kerítés mentén, amíg csak lehetett.

Laci innentől minden nap beszélt hozzá. Néha vitte a kedvenc kekszét is. Guba már nem vicsorgott, hanem lihegve nézte a postást.

Az első simogatás egy hideg decemberi reggelen történt. Guba nem mozdult, mikor Laci kinyúlt a kerítésen át. A hatalmas fej odahajolt, majd megnyalta a férfi kezét.

A szomszédok csak pislogtak.

De a történet nem ért itt véget.

Egy januári napon Laci nem érkezett. Sem másnap, sem azután. A kerítésnél Guba újra ugatni kezdett – nem dühösen, hanem kétségbeesetten. A gazda, egy idős hölgy, próbálta nyugtatni, de semmi nem segített.

Végül megjelent egy másik postás. Laci helyettese. Elmondta, hogy Laci szívrohamot kapott, és kórházba került.

A hír terjedt, mint a futótűz. Az egész utca megdöbbent – és Guba napokon át ült a kapunál.

Aztán egy különleges nap reggelén, egy kis fehér autó gurult megint a ház elé.

Laci kiszállt belőle.

Még gyenge volt, de mosolygott. És Guba… nem ugatott. Csak felugrott a kapura, majd a földre vágta magát, farokcsóválva, teljes testével remegve.

Laci csak annyit mondott:

– Jó látni, barátom.

És azóta, minden nap, amikor Laci a 12-eshez ér, Guba már ott várja. Nem azért, mert ugatni akar. Hanem mert… barátja jött.