Egy eldugott kis falucska szélén, ott, ahol a temető kezdődik, nap mint nap ugyanazon a sírnál pihent egy fekete-fehér bundájú kutya. Az ott lakók már megszokták a látványt – az állat esőben, fagyban és tűző napsütésben is ott feküdt, mozdulatlanul, mintha valakit várna.
– Biztosan János bácsi kutyája volt – suttogták a helyi asszonyok a pékség előtt, amikor reggeli kenyerükért sorakoztak.
– Szegény pára, megszakadt a szíve – mondta sóhajtva a hentes, aki gyakran vitte neki maradékot.
– Láttam is ott a temetésen. A pap mögött ballagott, mintha értené, mi történik. Azóta le sem tette a lábát a sírról – mesélte Sári néni.
Senki sem zavarta a kutyát. Időnként valaki lerakott neki egy kis vizet vagy egy szelet húst, de az állat többnyire érintetlenül hagyta az ételt. Csak feküdt ott némán, a hűség csendjébe burkolózva.
– Apám, szerinted nem kellene segítenünk neki? – kérdezte egy este Laci, a falusi állatorvos fia.
– Nem tudom, fiam. Talán csak gyászol. Az állatok is éreznek – válaszolta András doktor, de látszott rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni. – Mégis… valami nem stimmel. Nem normális, hogy egy kutya heteken át alig eszik.
Másnap András elhatározta, hogy megnézi közelebbről. Vitt neki főtt csirkét, hátha az majd meggyőzi. Leguggolt a sírnál, és óvatosan közelítette meg az állatot.
A kutya nem reagált agresszívan, csak kissé arrébb húzódott. Elfogadta az ember jelenlétét, de nem kereste. András finoman végigtapogatta, és akkor valami furcsát érzett a hasán.
– Ez… nem sérülés. Ez egy vágás! – döbbent meg. – Ráadásul friss műtét nyoma!
A heg nem lehetett több néhány hetesnél. Precízen összevarrt sebet látott, nem valami utcai kóborlás eredményét.
Hazavitte az állatot, és a rendelőben alapos vizsgálatnak vetette alá. A csendes szobában csak az eszközök zúgása hallatszott, miközben András egyre csak vakarta a fejét.
– Ez nem egy egyszerű ivartalanítás – motyogta. – Ez valami sokkal komolyabb…
Röntgent készített, és amit látott, szinte elállította a lélegzetét. A felvételen egy apró, idegen test rajzolódott ki – olyasmi, amit még sosem látott állatban.
– Ez… valami beültetett eszköz? Talán egy nyomkövető? – kérdezte Laci, amikor belépett.
– Valószínű. De nem bolti fajta. Ez katonai lehet – válaszolta András komoran. – És most már nagyon érdekel, hogy miért hevert ez a kutya ennyi ideig ugyanazon a síron.
Másnap a polgármestert is felkereste.
– Lajos, mit tudsz Varga Jánosról?
– Az öreg János? Hirtelen vitte el a szívroham. De miért?
– Az ő sírjánál feküdt ez a kutya. És valaki egy katonai eszközt ültetett a testébe…
Lajos elgondolkodva bólintott.
– Volt is valami különös abban az emberben. Azt mondta, diplomata volt, de sose mesélt a múltjáról. Még a lánya sem tudott sokat róla.
– Van lánya?
– Igen, Budapesten. Nem jött el a temetésre, csak intézte a papírokat.
András felkereste a nőt. A telefonban csend fogadta a bemutatkozását.
– A kutyával? Honnan tud róla? – kérdezte meglepetten.
– Itt van nálam. Kérem, jöjjön el. Fontos lenne beszélni.
Másnap reggel egy fáradtnak tűnő, de határozott mozgású nő érkezett a buszmegállóhoz. Ahogy meglátta a kutyát a rendelőben, könnyei azonnal kibuggyantak.
– Józsi… te még mindig itt vagy…
– Így hívják? Józsi?
– Igen – bólintott. – Az apámnál szolgált. Nem volt hétköznapi kutya. Különleges kiképzést kapott.
– Szolgált?
– Apám a hírszerzésnél dolgozott. A kutya része volt egy titkos programnak. Józsi képes volt követni parancsokat, jelezni eszközöket… és adatot továbbítani. A testébe ültetett szerkezet nem csak követő – az egy tároló.
András hitetlenkedve hallgatta. A történet egyre inkább egy kémregényhez kezdett hasonlítani.
– Az apám egy régi ügyet kutatott. Azt mondta, ha történne vele valami, Józsi tudni fogja, hová kell mennie. A sírja… az volt a jel.
– Tehát nem gyászolt – suttogta András. – Őrizett.
– Pontosan.
A röntgenen látható „K-27” felirat is jelentéssel bírt: egy aktaszám volt, amit János gyakran emlegetett. Elindultak a régi házhoz. A kulcs a virágtartóban várt. A széf mögött ott lapult a dosszié – térképek, fényképek, nevek, mind olyan emberekről, akik nyomtalanul tűntek el.
– Ez már a hatóságok dolga – mondta András csendesen.
– Nekem csak az számít, hogy apám ne tűnjön el nyomtalanul – válaszolta Krisztina.
És Józsi?
Azóta is ott van András rendelőjében. A gyerekek a faluból rendszeresen visznek neki finomságokat, és mindenki tudja: ő nem egyszerű kutya.
Néhány hét múlva egy újságíró cikket írt az esetről. A címlapon ez állt:
„Egy sír titkai: a kutya, aki őrzött egy országnyi múltat”
És ha valaki azt kérdezi: mit tudhat egy kutya?
A faluban csak mosolyognak.
Mert ők ismerik Józsit.
