A székes kutya

A ház csendes volt. Nem a kellemes, nyugalmas fajta csend, hanem az, amit az ember egy temetés utáni napon érez – amikor a vendégek már hazamentek, a virágok elkezdtek hervadni, és a levegőben még ott lebeg a „valami hiányzik” érzése, de már nincs, aki kimondja.

A fotel ott állt, ahol mindig. A sötétkék szövet már kissé kikopott, főleg a karfáknál, ahol évtizedek érintése hagyta ott a nyomát. Egy régi, pöttyös pléd volt ráterítve, amit még a bácsi hozott egyszer egy balatoni nyaralásról, „csak úgy”. És rajta ült a kutya.

Keverék volt. Olyan klasszikus „nem tudjuk milyen fajta, de imádnivaló” típus. Barna bunda, fekete pofaszegély, nagy, világosbarna szemek. Az a fajta, akit a szomszédok mindig megsimogattak, a gyerekek meg puszit dobtak neki az ablakból. A neve Mazsi volt.

Amióta az öreg meghalt, Mazsi minden nap ugyanazt csinálta. Felugrott a fotelbe, a plédre, leült, és nézett az ajtó felé. Nem ugatott. Nem sírt. Nem kaparta. Csak bámult. Percekig. Néha órákig. Mintha csak… várna.

Az unoka, aki átvette a házat, először nem tulajdonított ennek jelentőséget. Azt hitte, megszokás. „Mazsi biztos azt hiszi, a gazdi mindjárt jön.” Aztán teltek a napok. Aztán hetek. És Mazsi minden nap visszament. Mindig pontban ugyanabban az időpontban – délután négykor. Pont akkor, amikor a bácsi haza szokott érni a sarki kocsmából.

Az unoka figyelni kezdte. Egyszer megpróbálta elcsalni onnan, odahívta, labdát gurított, finom falatot mutatott neki. De Mazsi csak odafordította a fejét, aztán vissza az ajtóra. Mintha azt mondta volna: „Most nem. Most várok.”

A szomszéd, egy idős néni, mesélni kezdett. A bácsi és Mazsi tizenhárom évig éltek együtt. Minden délután ugyanaz a rutin: bácsi elment egy sörre a kocsmába, Mazsi meg leült az ajtó mögé és várta. Soha nem ment ki az utcára. Csak ült. Ha a bácsi késett, Mazsi ideges lett. Néha még vonyított is. De mikor az ajtó kinyílt, és az öreg belépett, a kutya felugrott, körbetáncolta, és aztán visszament a fotelhez. Ott ültek együtt. Némán. A bácsi olvasott vagy bóbiskolt, Mazsi meg csak ott volt. Társaság. A leghűségesebb fajta.

És most, hogy az ajtó többé már nem nyílik ki – Mazsi még mindig várja.

Az unoka egy este megsimogatta a fejét.

– „Te tudod, hogy nem jön már vissza… igaz?”

Mazsi nem válaszolt. Csak halkan szuszogott. De a tekintete nem engedett. Az ajtónál maradt.

Egy nap az unoka elvitte a fotelt lomtalanítani. Azt hitte, ideje továbblépni. Letette a fotelt a ház elé, kitette rá a „ingyen elvihető” táblát, aztán visszament.

Mazsi fél órán keresztül járt körbe-körbe az udvarban. Kereste. Nyüszített. Kaparta a ház ajtaját, aztán az utcai kaput. Amikor meglátta a fotelt a járdán, leugrott a lépcsőről, és felugrott rá.

És ott ült. Az utcán. Az elhagyott bútordarabon. Nézett előre. A kapu felé. Az unoka sírva hozta vissza a fotelt. Aznap este a fotel visszakerült a nappaliba. És Mazsi újra a helyén volt.

Az unoka végül nem adta oda senkinek a kutyát. Azt mondta, ha Mazsi így akar emlékezni, akkor joga van hozzá. A fotelt nem cserélte le. A plédet nem mosta ki. És minden délután négykor egy pillanatra ő is megállt.

Csak nézte a kutyát, aki nézte az ajtót.

Mintha mindketten vártak volna.

És ki tudja, talán egyszer majd kinyílik újra az az ajtó. Talán nem ebben a világban, de valahol – ahol egy bácsi, egy fotel, és egy kutya újra együtt lehetnek.

És Mazsi akkor felugrik, csóvál, és végre nem néz többé – hanem odaszalad.