Tóth Milán élete egyik legnehezebb döntésével szembesült fiatalon: vakvezető kutyája vagy iskolai végzettsége közül kellett választania. Egy ponton az iskolája világossá tette számára – ha a kutyát választja, többé nem térhet vissza az intézménybe.
Milán Ajkán él, és látássérültként egy speciális iskolában tanult, ahol szövést oktattak. Már a képzés nagy részét teljesítette, csupán másfél év volt hátra a négyéves tanfolyamból, amikor úgy döntött, szeretne vakvezető kutyát igényelni. Úgy tudta, hosszú várólista van, így abban bízott, hogy a kutya legkorábban a tanulmányai végére érkezik meg.
Azonban a lehetőség váratlanul gyorsan jött: megkapta Nelsont, a vakvezető kutyát a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolától. Ám ami örömnek indult, gyorsan kellemetlen fordulatot vett. Két tanára – Milán elmondása szerint – nyíltan ellene fordult, és még az osztálytársait is arra kérték, írjanak alá egy beleegyező nyilatkozatot arról, hogy Nelson bemehet-e vele az iskolába. Ez önmagában is megalázó volt, de a történet itt még nem ért véget.
Az iskola végül ultimátumot adott: ha Nelsonnal akar járni, akkor többé nem látogathatja az órákat.
Milán ekkor már három évet teljesített a képzésből, a gyakorlatban megtanulta a szakmát – papírt azonban sosem kapott róla. Mégis a kutyáját választotta. Ahogy fogalmazott: „Nelson nemcsak a szemem, hanem a szabadságom is.”
Sok év telt el azóta, és bár hivatalos végzettsége nincs, Milán sikeresen elhelyezkedett a szakmájában. A munkahelyén elfogadták őt is és a kutyáját is – ahogy annak lennie kellene mindenhol.
A történet több mint tíz évig titokban maradt. Milán most először osztotta meg a nyilvánossággal a fájdalmas emléket, hogy felhívja a figyelmet arra, milyen mély sebeket okozhat a társadalmi elutasítás – különösen azoknak, akik már így is nap mint nap küzdenek a korlátaikkal.
