A temetőben egy különös csend honolt, mintha az idő maga is megtorpant volna. Az eső lágyan szemerkélt, de minden egyes csepp, ami a koporsóra hullott, mintha könnycseppként érkezett volna az égből.
A koporsó előtt egy német juhászkutya feküdt, mozdulatlanul, mintha semmi sem tudná elmozdítani. Még az utolsó díszlövés sem riasztotta el. Az órák óta mozdulatlan kutya nem reagált, még akkor sem, amikor a fiatal rendőr, Szabó Niki, próbálta hívni: „Menj, Bátor, gyere…”
„Ő nem megy sehova,” suttogta egy idős férfi a gyászolók közül. „Ott van a gazdája, és ő még mindig őrzi.”
A kutya neve Bátor volt. Tizenhárom évig volt hű társa Zsigmond Tamás törzszászlósnak, és együtt járőröztek, részt vettek kutyabemutatókon, iskolákban és kábítószer-kereséseken. Egy nappal korábban Zsigmond Tamás hősi halált halt egy fegyveres bankrablás során, legalábbis így értesítették a családot és a kollégákat.
De volt valaki, aki kételkedett.
Bátor, a kutya, nem engedte, hogy elvigyék a koporsót. Az éjszaka folyamán kiszökött a ravatalozóból, és addig keresgélt, míg rátalált gazdája koporsójára, amely mellett mozdulatlanul feküdt. Néhány órán belül már nem evett és nem ivott, csak figyelte, mintha tudta volna, hogy valami nincs rendben.
„Valahogy olyan, mintha érezné, hogy valami nem stimmel,” mondta Niki a kollégáinak. „Ez nem gyász. Ő… vár.”
A rendőrség pszichológusa, dr. Lantos Dóra úgy vélekedett, hogy a kutyák hihetetlen érzékenységgel reagálnak gazdájuk testbeszédére, illatára, érzéseire. „Ha a test nem Zsigmond Tamásé, a kutya érzékeli. És ha érzékeli, akkor nem mozdul el. Ez már nem kiképzés kérdése, hanem a szív szava.”
Másnap reggel, amikor a sírásók visszatértek, még mindig ott találták Bátort. A temetőgondnok, Pálfi bácsi, aki maga is régi katona, odament hozzá, és halkan megjegyezte: „Te valamit tudsz, mi?”
Ekkor érkezett a hír a vidéki kórházból: „A maguk embere életben van.” A kórházi nővér elmondta, hogy Zsigmond Tamás sérülten, de életben van. Az orvosok egy civil kisteherautóval hozták be, és bár sokáig nem emlékezett, a nevét már felismerte.
A temetőben, ahol mindenki azt hitte, hogy Zsigmond Tamás meghalt, sokkoló hír érkezett: Tamás él. A rendőrség gyorsan elindította a vizsgálatot, és kiderült, hogy a koporsóban valójában egy bűnöző feküdt, aki korábban megszerezte Tamás jelvényét és fegyverét.
Amint a hír eljutott Szabó Nikához, nem habozott: autóba ült, és elvitte Bátort a kórházba. Amikor a kutya belépett a kórház folyosójára, és meghallotta gazdája hangját, elindult. Bátor az ágy mellett talált gazdájára, és örömmel ugrott rá.
„Te őrült jószág… hogy találtál meg?” kérdezte Zsigmond Tamás, miközben könnyekkel a szemében simogatta hűséges kutyáját.
„Mondtam, hogy nem volt gyász, csak hit,” mondta Niki, aki meghatódva figyelte a jelenetet.
A kutya, aki sosem kételkedett, hogy gazdája él, segített visszavinni a reményt. Zsigmond Tamás, bár súlyos sérülésekkel, végül felépült. Egy hét múlva a rendőrség sajtótájékoztatót tartott, és Tamás újra egyenruhát öltött. Bátor pedig, teljes díszben, mellette ült.
„Hős vagy,” mondta neki a rendőrkapitány, miközben megsimogatta a fejét. „Te voltál az egyetlen, aki nem hitt a halálhírnek.”
A történet a híradókban és újságokban is megjelent, de Tamást nem érdekelte a hírnév. Csak az számított neki, hogy otthon lehet Bátorral. A két hűséges társ, akik egy életre összekovácsolódtak.
