Az ókori Görögországban a kutyák nem csupán házikedvencek voltak: egyszerre látták bennük a hűséges társat, a hasznos vadászt, az isteneknek szánt áldozatot, sőt olykor – megdöbbentő módon – még élelmiszert is. A kutyák és emberek viszonya itt is rendkívül összetett volt, akárcsak más kultúrákban – de néhány történet ma is élő, mély emberi érzelmeket közvetít.
A legérzékletesebb példa a hűségre Homérosz Odüsszeiájában olvasható. A XVII. énekben Odüsszeusz hazatér Ithakába, de álruhát öltve próbálja felmérni a helyzetet. A palota előtt egy beteges, alig élő kutya fekszik – Argosz, akit még kölyökként nevelt. A húsz éve várakozó eb felismeri gazdáját, de csak annyira futja tőle, hogy lekonyítsa fülét és megcsóválja farkát, majd utolsó leheletével teljesíti küldetését, és meghal. Ez a jelenet azóta is a hűség szimbóluma.
A görög művészet gyakran ábrázolt vadászkopókat, de kedveltek voltak a kistermetű kutyák is – különösen a máltai kutya, amelyet „kis törpe” néven is emlegettek. Ezek a dús szőrű, zömök kutyák kényelmesen elfértek egy övön vagy vállon, és bár ma ölebként tekintenénk rájuk, a korabeli görög férfiak is gyakran tartották őket. Voltak, akik még hajóutakra is magukkal vitték őket, míg mások – legalábbis idősebb Plinius szerint – fájdalomcsillapításra használták őket, például a hasra téve.
A kutyák elvesztése is mély nyomot hagyott a gazdákban. Számos epigramma – rövid, sírversszerű költemény – tanúskodik erről. Egyikük például így szól:
„Te, aki elhaladsz az úton (…) kérlek, ne kacagj, bár egy kutya sírja ez; könnyek hullottak értem, gazdám keze takart be földdel, és ő véste e szavakat is síromra.”
A legkorábbi ismert kutyatemetésről Plutarkhosz számol be. Xanthipposz kutyája annyira ragaszkodott gazdájához, hogy úszva követte annak triérését az Athéntól Szalamisz szigetéig tartó úton. A kutya nem élte túl a megpróbáltatást, de a szigeten eltemették, a helyet pedig a „Kutyadomb” néven emlegették.
Az ókori görög világ tehát – bár sokszor másképp tekintett az állatokra, mint mi ma – már akkor is értékelte a kutyák hűségét, társaságát és áldozatkészségét. Argosz története pedig örök emlékeztetője marad annak, mit jelent, ha egy kutya tényleg megvárja a gazdáját.
