Vakvezető kutyával a pulpituson: együtt zárták le az egyetemet

Együtt diplomáztak: Parfé, a vakvezető kutya és gazdája, Attila

Vannak történetek, amik nemcsak mosolyt csalnak az arcunkra, hanem kicsit visszaadják a hitünket is abban, hogy a világ lehet szép hely – ilyen Parfé és gazdája, Bodnár Attila története is. Egy történet a kitartásról, barátságról és egy különleges kapcsolatról ember és kutya között.

Attila, aki évekkel ezelőtt veszítette el látását egy szembetegség miatt, sosem adta fel az álmait. A zöldhályog okozta vakság nem törte meg – sőt, új lendületet adott neki. Dolgozik, él, alkot – és most már diplomája is van. Nem is akármilyen: sportközgazdász lett, a Debreceni Egyetemen.

De amitől ez a diploma igazán különleges, az nem csak a szakmai értéke – hanem az, hogy Parfé is ott volt vele minden egyes lépésnél. A hűséges vakvezető kutya – akit a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola képzett – éveken át kísérte őt Veszprémből Debrecenbe, előadásokra, vizsgákra, sőt: még a pulpitusra is vele állt ki, amikor Attilának beszámolót kellett tartania.

És hogy közben mit csinált? Néha oldotta a vizsgadrukkot – néha pedig… hát, igen, horkolt egy sort az órákon. De ki tudna haragudni egy ilyen négylábú tanulóra, aki talán többet tett hozzá az egyetemi élményekhez, mint bármelyik tankönyv?

Az oktatók és a csoporttársak is megszerették Parfét. Nem számított, ha egy-egy órán „illetlenül” viselkedett, a jelenléte mindig megnyugtató volt. Ő nemcsak Attila „szeme” volt, hanem társ, motiváció, és egy csendes, de annál nagyobb szurkoló.

A diplomaosztón természetesen ő is ott volt. Igaz, hivatalosan nem kapott oklevelet – de Attila végül neki ajándékozta a sajátját. „A fotókon talán szomorúnak tűnik, de csak fáradt volt. Talán egy kicsit örül is, hogy most már nem kell hetente Debrecenbe ingáznunk” – mondta nevetve a friss diplomás.

Parfé most egy kis jól megérdemelt pihenőt kap – de a történetük örökre velünk marad. Egy emlékeztető, hogy az igazi társak nem mindig beszélnek – de mindig ott vannak mellettünk, amikor igazán szükség van rájuk.