A kutyák ugatása segíthet megfejteni, hogyan alakult ki az emberi beszéd

Az emberi beszéd eredete az evolúció egyik legnagyobb rejtélye. Meglepő módon a válasz egy része akár a kutyák ugatásában, morgásában és nyüszítésében is ott lehet. Az ELTE kutatói azt vizsgálják, hogy a kutyák mennyire képesek tanulás útján módosítani a hangjukat, illetve tudatos kontrollt gyakorolni a hangadásuk felett.

Miért éppen a kutyák segíthetnek?

Az ember a főemlősök között különleges: rendkívül fejlett vokális tanulásra vagyunk képesek. Nemcsak hangokat adunk ki, hanem mások hallgatása alapján megtanuljuk, hogyan kell pontosan létrehozni és módosítani őket. Ez a beszéd egyik alapfeltétele.

Az állatvilágban teljes értékű vokális tanulás csak viszonylag kevés fajnál figyelhető meg. Bizonyos bálnák, delfinek, fókák, denevérek vagy elefántok képesek hangjaik rugalmas módosítására, miközben még legközelebbi főemlős rokonaink vokális rugalmassága is jóval korlátozottabb.

A kutyák azért izgalmas modellállatok, mert több ezer éve élnek szorosan együtt az emberrel. A háziasítás során nemcsak a külsejük és viselkedésük változott meg, hanem a kommunikációjuk is.

A farkas ritkán ugat, a kutya szinte mindenre

A farkasok is képesek ugatni, de sokkal ritkábban használják ezt a hangot. A háziasított kutyáknál ezzel szemben az ugatás a kommunikáció egyik leggyakoribb formájává vált. A kutya ugathat figyelemért, játék közben, izgatottságból, félelemből, figyelmeztetésként vagy akár azért, mert valamit szeretne elérni a gazdájánál.

Az ELTE kutatói azt feltételezik, hogy ebben szerepe lehetett annak is, hogy az emberek generációkon keresztül olyan kutyákat részesítettek előnyben, amelyek könnyebben működtek együtt velünk és hatékonyan jeleztek hanggal.

Egy ötéves magyar kutatási program

A K9VocLearn nevű projekt 2024-ben indult és 2029-ig tart. A kutatást az Eötvös Loránd Tudományegyetem koordinálja, vezetője Faragó Tamás bioakusztikai kutató. A program európai kutatási támogatással működik, több mint 2,5 millió eurós keretből.

A cél nem az, hogy a kutyákat emberi értelemben „megtanítsák beszélni”. A kutatók sokkal alapvetőbb kérdéseket tesznek fel: képes-e egy kutya egy adott hangot szándékosan előhívni? Képes-e módosítani a hangmagasságát vagy más akusztikai jellemzőt? Megtanulhat-e új helyzetben olyan hangot kiadni, amelyet korábban csak egy bizonyos érzelmi állapot váltott ki?

Ugatás, nyüszítés, morgás és vonyítás a laborban

A BARKS Lab kutatói különféle helyzetekben rögzítik a kutyák hangadásait. Az állatok játszanak, egyszerű feladatokat oldanak meg, rövid időre elválnak a gazdájuktól, vagy olyan új tárgyakkal találkoznak, amelyek kíváncsiságot, izgalmat vagy bizonytalanságot válthatnak ki.

A kutatók közben nemcsak a hangokat rögzítik. Figyelik a viselkedést, mérhetik a pulzust, és azt próbálják feltérképezni, milyen érzelmi állapothoz milyen vokális mintázat kapcsolódik.

Meg lehet tanítani egy kutyát „parancsra nyüszíteni”?

Az egyik legérdekesebb kérdés az, hogy egy kutya képes-e olyan hangot tudatosan létrehozni, amely normál esetben spontán módon jelenik meg. Például tud-e jelre úgy nyüszíteni, ahogy akkor tenné, amikor meglátja a kedvenc labdáját – még akkor is, ha a játék nincs jelen?

Ha erre képesek, az arra utalhat, hogy bizonyos mértékű önkéntes kontrollal rendelkeznek a hangadásuk felett. Ez még nagyon messze van az emberi beszédtől, de segíthet megérteni azokat az apró evolúciós lépcsőket, amelyekből végül összetett vokális tanulás alakulhat ki.

A kutya dönthet úgy is, hogy nem akar részt venni

A projekt különösen nagy hangsúlyt helyez az állatok önkéntes részvételére. A tréningeket úgy tervezik, hogy a kutya jelezni tudja, ha elfáradt vagy nem szeretné folytatni a feladatot. A foglalkozások rövidek, és a cél nem a kényszerítés, hanem az együttműködés.

Ez azért is lényeges, mert maga a vokális tanulás mentálisan megterhelő feladat lehet. A kutatás csak akkor ad értelmezhető eredményt, ha az állat nyugodt és valóban együttműködik.

A háziasítás lehet az egyik kulcs

A projekt nemcsak egyes kutyák képességeit vizsgálja. A kutatók összevetik a fajták közötti különbségeket, a farkasokhoz való genetikai hasonlóságot, az együttműködési készséget és a háziasításhoz kapcsolódó tulajdonságokat is.

Az egyik nagy kérdés az, hogy a szelídségre és társas együttműködésre irányuló szelekció közvetve rugalmasabb kommunikációhoz is vezethetett-e. Ha igen, annak az emberi evolúció megértésében is komoly jelentősége lehet.

Nem az a kérdés, hogy beszélni fognak-e a kutyák

A kutatás könnyen adja magát hangzatos félreértésekhez, de a cél nem egy „beszélő kutya” létrehozása. A tudósok azt szeretnék megérteni, milyen biológiai és kognitív alapok szükségesek ahhoz, hogy egy állat rugalmasan változtassa a hangadását.

Ha sikerül feltérképezni, milyen elemi formái vannak ennek a képességnek a kutyákban, az újabb darabot adhat ahhoz az evolúciós kirakóshoz, amelynek a végén az emberi beszéd áll.